Szoclámpás

Színes szagos társadalom..

Szoclámpás

Multimédiás eszközökkel társadalmi és szociális szakmai kérdésekről!

Hirdetés

Szakmai eredettörténetek II. rész- Benkő Fruzsina

2013.12.01. - Szoclámpás Szólj hozzá!

 

 

Fruzsi.jpg

Szociális munkássá válásom történetének azt hiszem, hogy két szála van, egy magánéleti, amely az okokról és a motivációimról szól, és egy másik, amely a formális képzésbe való bekerülésemhez vezető véletlenek sorozata. Ahogy gondolkoztam a feladaton, amit a Szoclámpás adott nekem azzal, hogy írjam meg az eredettörténetem, egyre több olyan emlék jutott eszembe, amelyet nem szoktam összefüggésbe hozni azzal a kérdéssel, hogy miért csinálom, amit csinálok és miért azt és úgy, amit és ahogy. Úgy döntöttem, hogy leírom mindazt, ami eszembe jutott, és talán majd túlzottnak tűnhet az őszinteségem, de szentül hiszem, hogy én amiatt vagyok jó szakember, mert a sérüléseimmel tisztában vagyok és az azokból származó tudásomat használom, amikor segítek. Ahogy a szakma egyes területein elfogadott az érintettség, nagyon fontos lenne, hogy a gyerekekkel, fiatalokkal, erőszak áldozataival foglalkozók is emlékezzenek és legyenek tisztában a saját történetükkel!

 

 

Gyerekként azok közé tartoztam, akiknek igazi túlélő tábor volt az otthona és akiknek szüksége lett volna segítségre. Nem tudom, hogy minek köszönhető, hogy egy olyan szociális szakember sem látott minket soha, aki segíteni tudott volna abban, hogy a húgaimmal jobb körülmények között nőjünk fel, de talán az, ami és ahogyan történt az elsődleges oka annak, hogy szociális munkás lettem, és hogy ezen belül is az hajt, hogy olyan embereknek segítsek, akiknek mások nem segítenek. Vonzanak az olyan munkahelyek és témák, ahol sok hátránnyal küzdő, vagy nagyon reménytelen helyzetben lévőknek lehet segítséget nyújtani, ahol hasznos vagyok. Teszem mindezt úgy, hogy igyekszem nem elfelejteni, hogy milyen volt gyereknek, illetve kamasznak lenni, hogy miken mentem keresztül és hogy milyen szemszögből hallják és élik át az általam nyújtott segítséget azok, akikkel dolgozom.

 

Már tinédzserként azokat a lehetőségeket kerestem, ahol segíteni lehet. 14 évesen felkészültem a pubertással járó problémákról, változásokról és az osztály előtt előadást tartottam. 16 évesen a PestiEstben olyan hirdetést találtam, amely segélyvonalas önkénteseket toborzott egy fiatalokat segítő szervezetbe és éreztem, hogy az nekem való lenne. 17 évesen a melegfelvonuláson a híradónak nyilatkoztam az egyenlő jogok fontosságáról, szeptember elsején kaptam is egy megjegyzést az osztályfőnökömtől az osztály előtt, hogy reméli, kiéltem a harcos énemmel járó dolgokat a nyáron. De a harc csak akkor kezdődött. A húgomon keresztül, az ő akkori osztályfőnökének köszönhetően, aki a húgomnak azt javasolta, hogy menjen el a NANE Egyesület induló kortársképzésére lekötni az energiáit, én is eljutottam oda, és ez meghatározta az életem. Azt, hogy addig túléltem mindazt, ami otthon történt velünk, a tanáraimnak köszönhetem, akik szemtől szembe sosem beszéltek velem a családomon belüli problémákról, de a szeretetükkel, elismerésükkel és azzal, hogy kifelé úgy tűnt, szép, boldog családjuk van, amiről álmodozhattam, valószínűleg megmentettek attól, hogy komoly mentális problémáim legyenek. A NANÉ-ban találkoztam először segítő szakemberekkel, ott mondtam ki először azokat a dolgokat, amelyek addig tabunak számítottak. Ennek sem az anyám, sem az apám, sem az a felnőtt férfi nem örült, akinek a karjaiba az otthoni problémák elől menekültem és aki akkor már egy éve manipulált és élt vissza velem. Ez 13 évvel ezelőtt volt. Azonnal kiléptem az említett kapcsolatból, 18 évesen elköltöztem otthonról és a terapeutámnak köszönhetően, aki 2004 és 2013 között kísért és gyógyított, mindaz, amin keresztülmentem hiteles, elkötelezett és hatékony segítővé változtatott, a tapasztalataimat eszközökként tudom használni a munkám során.

Az érettségim évében még nem tudtam, hogy létezik a szociális munka, mint egyetemen tanulható szakma, pszichológiára akartam felvételizni, de nem készültem rá eleget és így nem vettek fel. Az akkori albérletben az egyik lakótársam szociálpolitikára járt, így a következő évben neki köszönhetően adtam be a felvételi jelentkezésem szociálpolitikára, a második helyen szociális munkára. Annyira éreztem, hogy nekem ott van a helyem, hogy mindent bemagoltam, ami fel volt adva. A magolásra se előtte, se azóta nem vagyok képes.

 

Az ELTE osztatlan képzésén kezdtem 2003-ban. Hatalmas szerencsém volt, hogy rendkívül erős, szakmailag elkötelezett évfolyamom volt, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Annak ellenére, hogy végig több helyen dolgoznom kellett az egyetem alatt, fantasztikus évek voltak, minden szociális munkás tárgyat imádtam és élveztem. A féléves szociális munka gyakorlat végére döntöttem úgy, hogy váltok, szociális munkás akarok lenni, nem szociálpolitikus. 2008-ban diplomáztam, 2011 óta pedig doktori hallgató vagyok, az elnyomás ellenes szociális munka a témám. Az, hogy számomra az iskoláim jelentették a túlélést azt eredményezte, hogy egy viszonylag sikeres diákként (ezzel a középiskolai tanáraim nem feltétlenül értenének egyet), az iskola intézményét szerető emberként nőttem fel. Nagyon sokáig tanár akartam lenni, talán ez sem csoda a történetemet elnézve. Remélem, egy napon szociális munkát oktathatok majd, így ötvözve azt a két hivatást, amivel rendelkezem. Jelenleg két munkahelyem van, az egyiken szegénységben élő, iskolai kudarcokkal küzdő cigány kamaszokkal, a másikban családon belüli erőszak áldozataival dolgozom, ezek mellett pedig egy barátnőmmel a társadalmi vállalkozásunk elindításán dolgozunk.

 

Fotó: Demokratikus Ifjúságért Alapítvány DeMo projektje során készült.

Címkék: szakmai eredet történet

A bejegyzés trackback címe:

http://szoclampas.blog.hu/api/trackback/id/tr365669896

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.