Szoclámpás

Színes szagos társadalom..

Szoclámpás

Multimédiás eszközökkel társadalmi és szociális szakmai kérdésekről!

Hirdetés

Szakmai eredet történetek IV.: Bodó testvérek az állami és a civil szféra kettősében

2014.07.23. - Szoclámpás Szólj hozzá!


Bodó testvérek.jpgBodó Zoltán:

Ha igazán őszintén szeretném kezdeni, akkor azt hiszem, hogy a Hatodik érzék című filmmel kezdődött.  Ki kell szállni egy kicsit magunkból és el kell hinni egy másik ember történetét ahhoz, hogy olyan lépést kínálhassunk fel, ami számára elfogadható. Szóval, akkoriban, középiskolában még azt hittem, pszichológus szeretnék lenni, mit sem sejtve a pszichológiáról.

Utólag már nem is bánom annyira, de nem jelentkeztem, mert nem álltak úgy a pontjaim. Elkezdtem gondolkozni, hogy mit lehetne még csinálni, ahol valamelyest mások történeteivel dolgozhatom, és segíthetek, hogy jobban érezzék magukat. Egy középiskolai önismereti és kommunikációfejlesztő csoportnak hála - amit a nagykanizsai családsegítőben tartottak – találkoztam szociális munkásokkal és alternatívára leltem.

Az egyetemen és a gyakorlatok alatt persze realizálódtak a szociális munka gyakorlatának szakmai, bürokratikus és intézményrendszeri keretei (sorompói bizonyos esetekben) és persze kiszélesedett a klienscsoport határairól alkotott kezdeti elképzelésem is.

Alapszakon a Józsefvárosi Családsegítő Szolgálatnál szereztem gyakorlatot, Czeglédyné Ordasi Éva kezei alatt. Az esetkezelés helyi gyakorlatán túl, azt hiszem kicsit beleláttam, hogy hogyan működik az állami szektor mókuskereke.

Megszereztem az oklevelet, de nem szerettem volna beállni abba, amit már ismertem, úgyhogy jelentkeztem mesterképzésre szintén az ELTÉ-n. A képzés alatt visszakanyarodtam a kezdeti érdeklődésemhez legközelebb álló területhez és pszichiátriai betegekkel végeztem gyakorlatot a Soteria Matéria Klubházában és a Félsziget Klubházban. Sajnos az volt az érzésem, hogy nem tudok megfelelő kapcsolatot kialakítani velük, nem hogy változást elősegíteni a történeteikben, úgyhogy a második gyakorlat során - ami project gyakorlat volt – a nappali ellátás ellátórendszerben betöltött funkciójával foglalkoztam.

 

zoli.jpg2011 körül, az egyetem holland kapcsolatainak hála egyik vendégségük alkalmával megismerkedtem holland szociális munkásokkal, akik a pszichoszociális rehabilitáció és a büntetés végrehajtás határán dolgoznak. 2012-ben volt szerencsém meglátogatni őket és belelátni a rendszer működésébe.  Azt hiszem így a mesterképzés közepe táján kezdtek el jobban érdekelni a különböző rendszerek és modelljeik.

 

 

A mesterdiploma megszerzése után megint csak ott tartottam, hogy nem volt határozott elképzelésem arról, hogy hol, mit és kikkel szeretném csinálni.  Az alapképzés közepétől szinte folyamatos munkám volt a Karon kézbesítőként, úgyhogy államvizsga után egy hónapig, tanulói jogviszonyban dolgozhattam. Abban az egy hónapban jelentkeztem a Magdolna III programba – gondolván, hogy ex-nyolckeres lévén legalább a terep ismerős lesz- és a Siketvakok Országos Egyesületéhez, akikhez a véletlen és a facebook vezetett. Két szék közül majdnem a földre ültem, de végül az Egyesülethez kerültem ahol, azóta is dolgozom.

Először fogalmam sem volt, hogy mihez fogok ott kezdeni, hiszen nem volt tapasztalatom semmilyen hagyományos értelemben vett fogyatékos csoporttal. Mindenestre hamar beszippantott a terület, hiszen rengeteg új ismerettel kecsegtetett akár egyéni, akár rendszer szinten. Elkezdtem ismerkedni a nonprofit- és a pályázati rendszer működésével illetve a siketvaksággal magával.

Lenyűgözött és máig lenyűgöz, hogy mennyire változatos lehet az emberi kommunikáció, hogy milyen jelekkel és eszközökkel képesek az emberek elérni egymást!

Az egyik legizgalmasabb kezdeti kérdés a tolmácsolással történő munka volt amiatt, hogy egy vagy több egymást váltó személy bekerül abba a kapcsolatba, aminek stabilnak és biztonságosnak kellene lennie. Nem is beszélve arról, hogy a tolmács személyisége mennyire hat ki kommunikáció tartalmára és magára a bizalmi kapcsolatra. Hasonló gondolatok és erős érdeklődés hatására elkezdtem jelnyelvet tanulni. Velük is a történeteiken dolgozunk, de még ha a történetük vagy a mondanivalójuk könnyen érthető is, segíteni kell a környezetüknek, hogy megértsék.

Nem sokkal azután, hogy elkezdtem itt dolgozni, megkérdeztek, hogy nincs-e kedvem bekapcsolódni egy nemzetközi projectbe, ami az Európa különböző országaiban élő siketvakok helyzetének felméréséről és összehasonlításáról szól. Így volt szerencsém utazni, újabb külföldi példákat látni és kiváló szakemberekkel megismerkedni.

A hétköznapokban elsősorban foglalkozási tanácsadóként dolgozom, próbáljuk felkészíteni a látás- illetve látás-és hallássérült aktívkorú jelentkezőket a nyílt munkaerőpiaci elhelyezkedésre, illetve felkészíteni a munkáltatókat a látássérült és siketvak munkavállalók alkalmazására. Ezen kívül az Egyesület elemi rehabilitációs programjában én vagyok megbízva a szociális ügyek intézésével és a klienskoordinációval.

 

 

Gábor kult.jpg

 Bodó Gábor:

 

Gyerekként sok mindennek készültem, csak szociális munkásnak nem. Az évek alatt egyre erősebb meggyőződésemmé vált, hogy semmi nem történik véletlenül az életünkben, így az sem lehet az, hogy végül –kisebb kitérővel - szociális munkát kezdtem tanulni, méghozzá egyszerre az Öcsémmel 2007-ben az ELTE-n.

Volt egy előfeltevésem ugyan a szociális munkáról, de ez inkább hasonlított a közhiedelemhez, mely szerint csak beszélgetünk az emberekkel – ez a „szebbik” hiedelem - és nem is kell ehhez a munkához sokat tanulni, hiszen mindenki tudná csinálni. Ez a szemlélet végleg akkor változott meg bennem, amikor – szintén az Öcsémmel, mint mindent az alapszakon – egy évig a Józsefvárosi Családsegítő Szolgálatnál voltunk gyakornokként. Élesben – de állandó felügyelet és támogatás mellett – kipróbálva értettem meg, hogy igenis ez egy professzionális szakma, melyhez a tudáson túl, tapasztalat és elhivatottság is kell.

2010-ben egy csoporttársam szólt, hogy a korábbi gyakorlati helyén embert keresnek. Így kerültem fél évvel az államvizsga előtt –mai nevén- a Csibész Családvédelmi Központ Családok Átmeneti Otthonába. Később a hétvégi, éjszakai, ünnepnapi munkavégzés hatására úgy éreztem, hogy ideje lenne váltani. Szerencsés vagyok, mert idő közben Budapest egyik legnagyobb integrált intézményévé váltunk, éppen akkor tájt olvadt belénk a Családsegítő Szolgálat is. Szerettem gyerekekkel foglalkozni, de véleményem szerint a különböző területeken való munkavégzés az egyik leghatásosabb a burn-out kivédésére.

A váltásnak volt még egy oka. Még a CSÁO alatt elkezdtem ismét tanulni. Önköltségen, de minden fillért megért, mert részese lehettem valami olyannak, ami merőben megváltoztatta az életem. Még a „nyócker” alatt, akkori tereptanárom megismertetett a családterápiával.  A sikeres felvételit követően, így lettem a Wesley családkonzulens/családterapeuta képzésének résztvevője. Az államvizsgát már a családsegítő szolgálat munkatársaként tettem le.  A kétéves képzés anyagi vonzata jelentősnek mondható, ugyanakkor a CSÁO-nak megvolt az az előnye, hogy a pótlékok hatására egész tűrhető fizetést lehetett hazavinni közalkalmazottként is. Ez akkor vált egyértelművé számomra, amikor megkaptam az első fizetésem családsegítősként. Ugyanúgy közalkalmazotti jogviszony, ugyanaz az „cég”, de pótlék nélkül szinte fél fizetéssel kevesebb a korábbihoz képest. Igaz csak 8-16-ig dolgoztam.

Illetve hamar jöttek a túlórák. Egy családkonzulens csoporttársammal közösen megalapítottunk az intézményen belül egy családkonzulens műhelyt. Jelenleg 8 fő a tagság. Nagyon szerencsések vagyunk, mert az intézményvezető mindenben támogatta ezt a törekvésünk. Tanulási vágyam nem lankult, így jelenleg pszichodrámára járok. 2014-ben a családsegítő szakmai vezetője lettem, ez által könnyebbé vált összehangolni a műhelyvezetést, a konzultációkat a családsegítőt, és a drámát.

Sokat lehetett hallani mostanában arról, hogy a közszférában a szociális munkások helyzete talán a legrosszabb. Tény, hogy a többi közalkalmazotthoz képest, még mindig mi vagyunk az egyikek, akik fizetést tekintve a legutolsók vagyunk. Többen kérdezték már, hogy miért nem keresek valami jobban fizető állást. Sokat gondolkodtam ezen, és arra jutottam, hogy bár alig lehet megélni közalkalmazottként, de nekem az a fajta biztonság, kiszámíthatóság, amit nyújtani tud, megér ennyit. A folyamatos tanulás mellett fontos, hogy ne azért szakadjon félbe egy képzés, mert nem kapunk több támogatást, vagy nincs új pályázat, amiből a munkahelyem fenntarthatná magát – így engem is. 

Hogy 10 év múlva is közalkalmazott leszek?  Nem tudom. Összességében elégedettnek érzem a jelenlegi helyzetem. Mint a bevezetőmben írtam, nem hiszek a véletlenekben. Azt tehetem, amit szeretek, haladhatok a céljaim felé, és jelenleg ez számít igazán.

 

Címkék: szakmai eredet történet

A bejegyzés trackback címe:

http://szoclampas.blog.hu/api/trackback/id/tr476536085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.