Blog bejegyzésünkben folytatjuk a pszichiátriai betegnek diagnosztizáltak „tipikus” életútjainak leírását a diagnózist követő intézményes betegkarrier bemutatásával: az első kórházi élményekkel, bentlakásos intézménybe kerüléssel, munkaerőpiaci lehetőségek és társas kapcsolatok leszűkülésével. 

„Tudod milyen egy kórház, beleszagolsz a levegőbe és már azt mondod Úristen, innen menekülnék” (érintett)

„Nehezen tudtam hazaköltözni is, nagyon nehéz, mert ott bent mindent szabad, azt csinálsz amit akarsz, és háromszor megetetnek, neked csak le kell vonulni egy ebédlőbe ahol remekül főztek rettenetesen aranyos asszonyok, és mindig finom volt az ebéd, és akkor mi annyit hülyültünk amennyit csak akartunk, és akkor haza kell jönni és neki kell állni munkát keresni, ami nincs, és kezdődik a sodródás, kezdődik az ellenségeskedés a világgal, szóval nagyon nehéz visszazökkenni.” (érintett)

„Az itt lévő embereket betegnek tartom. Nem lakó, nem ellátott, beteg. Ezt nekik is mondom. Ez ugyanolyan, mint cukorbetegség, rák, fogadják el! Legyenek reálisak! Nem a valóságban vannak.” (szociális szakember)

Van, aki menekülne a kórházból, van, aki a kórházban talál menedékre, de mindenkinél ambivalens a viszony a beteg szerephez. A kórházban a folyamatos gyógyszerezés mellett a cél, hogy a bekerülők elfogadják, hogy ők betegek.

„Skizofréniával akartak kezelni, de nem egyeztem bele a diagnózisba sehogy se.” (érintett)

„Tehát az, hogy ők nem fogadják el a betegségüket, tehát ők azért, betegségbelátásuk nincsen, és hogy nagyon szeretnének menni, gyakorlatilag állandóan, és hát van, aki meg is szökik, természetesen.” (egészségügyi dolgozó)

Hosszabb-rövidebb időt követően kiengedik őket a pszichiátriáról, s elkezdődik egyfajta körforgás az otthon és a kórház között, az úgynevezett „forgóajtós modell” működésbe lép.

„Szóval végleges gyógyulás elég kevés. Skizofréneknél van, van, például ezt maga a statisztika kimutatja, hogy a skizofréneknek a nyolcvan százaléka visszaesik, de azért, mert nem szedi a gyógyszert.”  (egészségügyi dolgozó)

„Jött a betegségem és három évig kórházból ki, kórházba be.” (érintett)

„Ha úgy néz ki leszedálják őket és akkor nem itt, hanem zárt házban vannak, aztán kiengedik őket.” (lakosság)

Többségük félbehagyja tanulmányait, munkáját, s megkezdődik „beteg karrierjük”.

„Elmaradt a jelentkezésem az egyetemre és ö hát elkezdődött egy ilyen betegség karriernek mondják szép szóval.” (érintett)

„Megmondta a doktornőm, hogy felejtsem el, hogy dolgozom” (érintett)

„Végül megelégeltem az egészet és elhatároztam, hogy megpróbálom bebizonyítani, hogy talpra tudok állni, valamiféle önállóbb életet el tudok érni és ez odáig ment, hogy szakmát tanultam és jelenleg ebben a szakmában dolgozom.” (érintett)

  Ha nincsenek kórházban, idejük nagy részét otthon töltik, pszichiátriai gondozóba járnak gyógyszerekért, vagy ha a közelükben van, eljárnak számukra létrehozott nappali klubokba.  Majd ha környezetük szerint állapotuk rosszra fordul, visszakerülnek a kórházba. Gyakran már az első kórházba kerülést követően, fiatalemberként leszázalékolják őket, és/vagy gondnokság alá kerülnek (nem dönthetnek az őket érintő kérdésekről szabadon pl. lakhatás, pénzügyek, házasságkötés, politikai választási részvétel).

„Korlátozva vagyok gondnokom által, meg a lányom is azt mondta, nem vergődik velem. Az egyedüllétnek is van előnye, de rossz egyedül. A pénz fele az enyém, fele a gondnoké, korlátoz a pénzügyekben. Segít a gondnok, de nem értem, miért a fele az övé, az ő javaslatára vehetem ki a pénzem, de spórolok.” (érintett)

 Így többnyire egyáltalán nem jelennek meg a munkaerőpiacon vagy csak külön a megváltozott munkaképességű személyek számára létrehozott védett munkahelyeken.

„Csak akkor dolgozhatok itt (védett munkahely –szerk.), ha le vagyok százalékolva, amúgy nem. Én meg aktív munkahelyen nem tudok elhelyezkedni, és akkor nekem a kör bezárult. Én csak itt tudok dolgozni.” (érintett)

Jellemzően nincsen saját családjuk (soha nem is volt, vagy elváltak, szüleik elhunytak, nem tartják a kapcsolatot) sokan egyedül élnek, nem dolgoznak, nincsenek barátaik és/vagy lakhatási problémáik vannak. A végállomás sokuk számára egy nagy szociális otthon lehet, ahol életük végéig élhetnek sorstársaik között.

„Két kategória. Idős szülőkkel él, mindet feneke alá tolnak, meghalnak, nem tudja magát ellátni, vagy szülők annyit dolgoznak, egyáltalán nem foglalkoznak gyerekkel,” (szociális szakember)

„Lebetegedtem nagyon, a férjem meghalt korán, alkoholista volt. A gyerekek a házat eladták, bementem a hajléktalan szállóra. 2009 óta vagyok az otthonban.” (érintett)

 „Kiakadtam. Otthon egyedül vagyok, kikapcsolták villanyt, kisebbik fiam hétvégén jött hozzám, de egyébként egyedül voltam kikapcsolták villanyt, kiakadtam, nem az, hogy meghülyültem, bediliztem. Tv volt egyetlen szórakozásom.”(érintett)

Anna szerint: Ha valaki egyszer pszichiátriai betegség diagnózist kap, olyan mintha valami kényszerpályára lépne, amiről letérni szinte lehetetlen. A társadalom perifériájára kerülnek, a többség számára láthatatlanul és bezárva élnek a saját illetve a számukra kiutalt világban.

Zsuzsi szerint: A leírt élettörténetekben leképeződik a szolgáltató rendszer intézményes logikája. Ennek hatására született meg az a felismerés, hogy az ilyen intézményes működésmód erősen sérti a felhasználók emberi jogait és nem az egyéni igényeikre reagál. Jelenleg is zajlik az „intézményi férőhely kiváltásnak” nevezett folyamat, aminek a célja az intézményes szemlélet közösségi alapúvá formálása. Ez azt jelentené, hogy az érintettek visszakerülnek a társadalomba, ugyanúgy részt vehetnek a közösségi élet különböző színterein, mint bárki más és az őket érintő kérdésekről ők maguk dönthetnek, amihez megkapják a számukra szükséges támogatást is.

Képet készítette: Kondor Zsuzsa