Amikor szociális munkás szakra jelentkeztem egyet tudtam: hogy a kor, amelyben élünk és társadalmi berendezkedésünk a kapitalizmus mérhetetlenül igazságtalan és antihumánus, már csak a meglévő egyenlőtlenségek miatt is. Ezen a szakon éreztem, hogy a társadalom szemléletének formálásával ill. közvetlenül a szociálpolitikai intézkedések meghozatalával, ajánlásaival, végrehajtásával, közvetlenül is képes lehetek hatást gyakorolni arra a társadalmi formációra melyben élünk.

Aztán amint megismerkedtem a szociális munka történetével egyre inkább tudatosult bennem, hogy ez a társadalom aligha humanizálható anélkül, hogy közben magán a társadalmon ne változtatnánk.

És itt már el is érkeztem oda, melyet én a szociális munka legfontosabb céljának gondolok: ez pedig a változtatás, a dolgok jelenlegi folyásának megváltoztatása, légyen az egy diszfunkcionálisan működő család, egy elnyomásra épülő intézményrendszer vagy épp ember és ember között különbséget tevő gazdasági-politikai struktúra.

Természetesen az is világossá vált számomra, mind a képzés, mind pedig már a szakma művelése közben, hogy a szociális munka sokszínű, így céljai is elég eltérőek lehetnek, de egyvalami biztos: az emberi jólét növelése és az igazságosabb társadalom iránti elköteleződés az, mely hajtja ezt a hivatást, így mi más alapvetése is lehetne egy szociális szakembernek, mint ez a két dolog?

Én ezt nagyban képzelem el, nem mikro, hanem makroszinten, ezért is jutottam el a radikális szociális munkához és ezzel együtt paradox módon a szociális ellátórendszeren (melynek fő funkciója nem a jólét növelése vagy az igazságtalanságok felszámolása, hanem a mindenkori status quo fenntartása) kívüliséghez.

Manapság az érdekvédelem területén tevékenykedem, hogy megerősítsük hivatásunkat és benne minden szociális munkást, gondozót, asszisztenst legalábbis, ami a társadalmi státuszukat illeti, mert ahhoz, hogy tényleg változtatni tudjunk akár egyéni, akár társadalmi szinteken, ahhoz befolyás és megbecsültség kell.